...aztán amikor ma az ebédre szánt tíz halrudat belepréseltem a forró olajba, elindultam a hűtő felé, hogy akkor én most keresek innivalót hozzá. sztárkóla volt ott, amiről azt kell tudni, hogy olcsó, miskolci áru, és momentán az egyetlen kólaízű lötty, amit képes vagyok fintorgások nélkül leküldeni. se utóíz, se tapadó fogak, semmi. az egyetlen hibája, hogy tíz flakonból legalább egy-kettő az ihatatlan kategóriába kerül, valószínűleg valami sorozatos gyártósori malőr miatt.

úgyhogy éppen ezt a fogyasztásra alkalmatlan valamit öntöttem ki, majd elővettem a sarokból egy svepsz szőlőt, de valószínűleg elmerenghettem a rotyogó olajon, mert nem kapcsoltam a flakon szénsavrohamára, így konkrétan olyan spriccpartit rendeztem a konyhában, mint a sumaher valamelyik vébécíme után. a mák a dologban az, hogy a konyhai hármas elosztó tele volt, így nem jöhetett létre a szénsavas üdítőital és a váltóáram szentségtelen frigye, ahogy a forró olajba sem került belőle, elkerülvén így a mégnagyobb parádét.

sűrű anyázások közepette töröltem föl a ragacsos szart mindenhonnan, majd gyorsan folytattam is az átokszórást, amikor tudatosult bennem, hogy a halrudak merő olajos szivaccsá változtak a túlsütéstől.

nem vagyok én ehhez hozzászokva, basszameg.