jahogy ja. mi? július 31? az elég rég volt.

akkor egy pár szóban a hegyaljáról még, retrográd: azt kell mondjam, az utóbbi évek dekadenciája után rendkívül kafa volt a húsztizenegyes, melyhez sokat tett hozzá, hogy - hála iminek - presszesként majomkodva sikerült bebocsátást nyernem a fesztiválra, hogy aztán olyan emberek képébe tolhassak kamerát, mint katona zászló úr, vagy akár bill kelliher a mastodonból. aztán imi lehülyézett, hogy miért nem írok a fúterbe, ezért onnantól kezdve írok is a fúterbe.

megemlítendő még, hogy ennyi trombitát még nem raktak a pofámba, mint ezalatt az egy hét alatt, valamint hogy elvittek minket az ujpeti által lefikkantott tokaj kereskedőház pincészetébe, ahol vállalhatatlanra itattak minket olyan minőségű borokkal, hogy meg sem érdemeltük igazán. leginkább azt a hatputtonyos tokaji aszút nem, amelyiket akkor palackozták be, amikor én még a batsányi úti óvodában forgattam a lapátot.

no, azután volt olyan, hogy balatonlelle, ami még mindig fasza, remek fröccsöket ittam (kár, hogy nem emlékszem, melyik pincészet boraiból). aztán egyik este sétáltunk borival a szállás felé, séta közben bambultam a csillagokat, azt' egyszercsak egy tűzijáték a semmiből, zöld csóvával, hang nélkül végighúz a plafonon. aztán pár másodperc múlva egy kurvamély robaj. beszéltük borival, hogy ki az a hülye, aki vesz egy rakétát, és csak úgy ellövi a semmibe, aztán másnap olvasom a meki vifijén, hogy hoppáré. így azért más volt a leányzó fekvése.

aztán volt még pécs, amiről nem hittem volna, hogy ennyire faszaszép, aztán meg mégis. összeszedett mondatokban nem is nagyon tudom leírni, úgyhogy.

közben elhatároztam, hogy ezt az újságírósdit kihasználva megpróbálok bepattanni az új, men-be oltott gyárfesztre, ami aztán sikerült is. és ha már ott voltam, akkor kipróbáltam, megengedik-e, hogy - nevenincs zöldfülű kis takonyként - interjúzzak a soilwork - általam igencsak respektált - dobosával, dirk verbeurennel. és engedték. sőt!

de erről majd később, megér egy külön posztot.

fejlemény még, hogy ismét van munkám a gyógyszergyárban, napi nyolcban építjük az új, egyébként már most szar rendszerüket, és várhatóan szeptember közepéig kellünk is még nekik. ez pompás, úgymond.

viszont vészesen közeleg a szeptember, amikor is újra konfrontálódnom kell a felsőoktatással.

ideje betárazni a panzerfaustot.