régi, de tanulságos:

bocsánat.

egyébként kevés gusztustalanabb dolog van annál, amit már egy ideje tapasztalok. az, hogy egy csapat kikap öt meccsén zsinórban - elég ritkán ugyan, de - megesik. viszont az kegyetlen alja dolog, hogy amíg egy szerencsétlen botlábú gyökérnek el kell menni heti öt edzésre, meg egy mérkőzésre, és emellé kapja a kocsit lízingre, a csillagászati fizut, ilyenolyan beutalót, apámfaszát, addig nem képes lélekkel játszani a pályán (mondhatnám, hogy meghalni a pályán, de az sablonos, és ezeknek a semmirekellőknek az ügyében eléggé megmosolyogtató).

a hab a tortán, hogy ezek közül egyeseknek van pofájuk másnaposan rangadóra kifutni kezdőként déltájban, vagy az ötödik zsinórban bukott meccs után részegen fetrengeni az akroban/millerben/rockyban/sinusban (a nem kívánt törlendő/a megfelelő aláhúzandó).

csak azt az egy dolgot felejtik el, hogy ez az egész szar értünk van. olyanokért, akik megveszik egy ezresért a jegyet szombatonként (pedig tudja, hogy a hó végén húzni fogja a száját, de csakazértis). mert nincs más öröme ebben a szájonbaszott életben, csak ez a csapat. aminek a meccseire kijár már negyvenhárom éve. és a csapatért jár ki. nem sokakat érdekel ez a szenny foci ugyanis manapság...

mostmár csapat sincs. olyan, amelyik kikap a meccseken, de szerethető, mert akar.

így meg ez, baszki. így.

nem történik velem semmi. vagyis semmi, ami téged mondjuk izgatna. meg amúgy is, mit érdekel az téged, hogy pölö ma söröztem egy jót nagyrabecsült ex-bláthysokkal, meg márkrizzót füleltem vízesésnézés közben. ez utóbbi amúgy nagy fless, próbáld egyszer ki, e.

szóval kitöltendő az űrt, álljon itt egy újabb fejezet a faszláma-sagaból: