az elmúlt pár napot halálos nyugalomban töltöttem nyíregyen, sütöttem süteményt, néztem filmeket, olvastam könyveket, a külső világgal meg kb annyi kapcsolatom volt, amíg a kutyának kivitt étel tálalása közben számoltam a mínuszokat.

ehhez képest csupa bűbáj megérkezni cigányfalvára, mely kifejezés helytállóságáról annyit, hogy a fagy okán minden szart eltüzelő norvégok miatt a légtérképen egy merő fekély az egész térség.

időszerű lesz leporolni a gázmaszkot a polc tetején. tudtam, hogy jó lesz még valamire...

azzal is örömteli volt szembesülni, hogy megint a megszűnés szélén a csapat. komolyan mondom baszki, ha valaki fogná magát, és megírná egy regényben a diósgyőri labdarúgás elmúlt húsz évét, besztszeller lenne, az emberek meg nem hinnék el, hogy létezik ilyen csapat, amit ennyiszer raboltak le, fosztottak ki, vagy tettek nevetségessé, kezdve olyanokkal, hogy itt pár éve volt edzés, ahol két diósgyőr edzett egyszerre, de hívták már a csapatot diósgyőri balaton fc-nek is...

egyébként a jövőre esedékes százéves évfordulónkra közel életveszélyes betonlelátókon szurkolhatunk majd. már ha addig nem sorolnak le minket a megyeháromba.

a diósgyőri viszont nem lepődik már meg. hozzászokott. kövy, rónai, molnár, reszeli, guti, ott, varga, kuti, sallói, dlusztus... sosem lesz vége. mindig jön valami kalandor, mindig van remény pár hónapig, aztán mindig mi leszünk pofáraejtve. sosem változik semmi.

semmi.

lift her.