voltam koncerten hétfőn, úgyhogy ma zene.
úgy akartam, hogy ide leírom retrográd, milyen volt az én egynapos hegyaljám, de belekezdvén rájöttem, hogy fizikai fájdalommal jár rá visszaemlékezni (leszámítva a délutáni bodrogban fürdést, valamint - az egyébként arconbaszó - mesüge-koncert), így maradjunk annyiban, hogy ne beszéljünk róla.
annál inkább a hétfőről. voltak ugye a duhaj norgék, akiknek klipet csináltam (ezt a kerthelyiségben dumálgatva meglepődéssel vegyes örömmel fogadták), voltak még a szavannai decensek, akiknek fronthölgyétől vásáltam pólót, valamint voltak még a kvázi-kult konvergáék is, akiknél még mindig egy kopasz elmebeteg dobálja a mikrofont, meg egy bamba gitáros hozza a kvázi-kult riffeket.
meg volt még a gaza.
a gaza félelmetes zene. valahányszor beraktam bármelyik lemezüket, tömény fájdalom, szorongás és agresszió jött ki a hangfalakból, és sejtettem is, hogy ütni fognak élőben...
... de ezt azért mégsem. pándival álltunk az első sorban (ő írta pár éve azt a kritikát az első lemezükről, amiből én megismertem őket), de szolid bólogatásnál többre senki nem volt képes: ott állt az a százvalahány ember, és ledöbbenve nézett uszkve fél órán keresztül.
két dolgot azért még érdemes megemlíteni: az egyik, hogy a koncertet szakadt kínai tornacsukában, turkálós atlétában, valamint teniszsortban lenyomó gitáros az utolsó számban olyan koordinálatlan mozgásokat végzett, hogy életemben először éreztem veszélyben a testi épségem koncerten. részben igazam is volt: az utolsó taktnál lerepült a nyakáról a hangszer a színpad elé, a gitár feje pedig a lábam előtt 20 centivel állt meg.
a másik említésre méltó dolog pedig a passzív közönség. amint vége lett a szeánsznak, az addig egy helyben álló, legfeljebb bólogató rokkerek egy emberként rohanták meg a merchpultot, rárabolva a gaza-pólókra, amiknek - ahogy valamennyi pólónak aznap - négy rugó volt darabja.
még majd írok a düreres buli után történtekről is. elég az hozzá, hogy szürreális dolgok esnek meg az emberrel a keleti várójában.
és most: zene.