"Kiesett a DVTK, és mivel a jelenlegi legerősebb magyar csapat volt az ellenfele, szégyenkezésre nincs is oka. Olyannyira nem, hogy a két elődöntő alapján elmondható, nem sok hiányzott ahhoz, hogy Csank János csapata legyen a finalista. Ami miatt viszont érdemes egy gondolat erejéig a DVTK kupaszereplésével foglalkozni, az egyfelől az lehet, hogy Simon Attila nyolc góljával továbbra is a sorozat legeredményesebb támadója, másrészt az, hogy a diósgyőri szurkolók szerda este is megmutatták, hogyan kell szívből rajongani egy futballcsapatért. A miskolciak megtöltötték a vendégszektort, kétgólos hátrányban is teli torokból biztatták kedvenceiket, csakúgy, mint néhány nappal korábban, amikor a DVTK hazai pályán bajnoki meccsen kapott ki 5–1re: de mert a futballisták mindent megtettek a sikerért, a szurkolók az akaratot vastapssal jutalmazták a súlyos vereség ellenére is.

Ilyen is létezik?

Csank János, a DVTK vezetőedzője a mérkőzés után megjegyezte, ő ugyan ritkán foglalkozik a szurkolókkal, de egészen megható, ahogy a diósgyőriek buzdítják sajátjaikat. Jellemző példa erre, hogy a kupavisszavágó lefújása után a debreceniek, miután saját szurkolóikkal megünnepelték a döntőbe jutást, már percek óta az öltözőben pihentek, amikor a diósgyőri csapatot még mindig nem engedte le a pályáról saját szurkolótábora: ünnepeltek, éljeneztek, tapsoltak. Pedig kiesett az együttes.

Az idei Magyar Kupa „győztese” a diósgyőri szurkolótábor."