az ember kimozdul a vizsgaidőszak panelposványából, és egyből tyühaj dolgok történnek vele. kezdem is mondani én:

négy óra intenzív, szélringatta alvás után a guli elvonatozik vizsgázni euintegrációésintézményeinektörténete tantárgyból. az elmélyült koncentrálás alatt felüdülésként hat az intézmény különböző pontjain tízpercenként kitörő ablaktáblák csilingelése. azt mondtam már, hogy szeles errefelé az idő mostanság?!..

ezekután mdiamrkt látogatás, mert új divat guliéknál a nullhármas hajviselet. és amúgy is drága a fodrász az ilyen proliknak, mint.

lábasházban lakok én. az olyan panel, aminek lábai vannak képzeld, és alatta fú a szél nagyon. mondtam már, hogy...igen, úgyvélem.

belépvén időrendben tehát ide, a rituális postaláda-matatás műveletében megszakítva két lurkó kér bebocsájtást a lépcsőházba be. csókolom.- köszönnek udvariasan. ez már előfordult régebben is, megesik. a bácsi hanyadikra megy? - kérdik már-már lélekmelengető érdeklődéssel. felírtunk rendszámtáblákat, meg tetszik hallgatni őket? - mondja a szószátyárabbja, a másik viszont úgy véli, nem helyes ilyenekkel traktálni a bácsit. ennek ellenére belekezd a noteszében található nagybetű-szám kombinációk olvasásának, szép hangosan, artikulálva.

a monotonitást a bácsi szakította meg mély tónusú, lágyan légbe lengetett "az a miénk." mondattal, amit a srácok víg lelkesedése követett. aztán felértünk a tizedikre.

majd folytatom ám.